Lyn

A szavak:
Zoli: villásfarkú (nem fecske), villanymotor, baldachin, hektor, babapiskóta
Pilo: szappan, bor, csillag, lépcső, kulcs
Rien: fotoszintézis, takaró, ecset, mákos csirke, sztyeppe
Kaito: csoki öntet, nyakörv, csipke, meteorzápor, borda
Berci: kordbársony, hűtlen, korbács, vontatott, tudathasadás

Lyn - A találkozás

Én, Asahi Kuniaki csak egy egyszerű jó munkásember lennék, aki minden délben rutinosan megteszi a munkahelyétől lemért pontosan 328 métert a közeli éjjel-nappalihoz. Ugyanis Uwagi-san boltjában kapni a világ legfinomabb csokis-banános pudingját! Azonban a napi rutinba bezavart egyetlen icipici apróság.
Úgy tudtam, nem vétettem senkinek semmit, az időseknek átadtam a helyem a metrón, sőt még a csomagjukat is felcipeltem a lépcsőn, mikor láttam, hogy nem bírtak el vele. Szerettem az állatokat, a növényeket még inkább, és a gyerekeket sem utáltam. Elvileg makulátlan a karmám. Ennél fogva nem lehetne semmi probléma, nem igaz? Nem értettem az égiek mit gondoltak, mikor utamba sodorták ezt a fiút.
Merev tekintettel figyeltem az előttem állót, fültől fülig mosolyát aranyosnak mondtam volna de! És itt van az a bizonyos „de", ami minden kétségem alapköve. Nem ISMERTEM őt.
– Helló! – köszöntött még egyszer, hangjában enyhe türelmetlenség csendült. Ó, hát persze, elfelejtettem üdvözölni. Vajon mi is késztethetett ilyen mértékű modortalanságra?
– Helló… – feleltem tétován.
Néma csend. Éreztem, hogy hátamról folyik a víz. Ami azt illeti, tartottam ettől a kölyöktől, pedig nem kéne, magasabb voltam nála, izmosabb is talán, de mindenképp idősebb. Tökéletesen ártalmatlannak tűnt, nem bűzlött piától, tekintete sem homályos – sőt egész élettel teli volt –, nem követte alkoholpára.
És még mindig csendben figyelt, annyira nem bírom ezt a feszültséget, muszáj volt megtörnöm. Tudtam, hogy rohadtul meg fogom bánni.
– Őrült vagy?  – nyögtem be, és amint kimondtam, ledermedtem.
Ez az a kérdés, amit legrosszabb esetben sem teszel fel senkinek, pláne nem egy általad valóban őrültnek vélt személynek. Csodálatos húzás volt, Asahi; ha most a kabátja alól előhúzza a szamurájkardját, és összevissza kaszabol, ne lepődj meg!
A szőke hajú fiú megmozdult, vele együtt én is. Reflexből szorítottam össze szemem, várva a szörnyűbbnél is borzalmasabb kard általi halált, de nem történt semmi. Legalábbis nem az, amire számítottam. Helyette elkapta a csuklóm, és lejjebb húzott magához, hogy jobban lásson. Egy pillanatra egy gesztenyebarna szempár nézett velem farkasszemet, majd elrántottam karom, és felegyenesedtem.
– Nem vagyok az! – válaszolta hevesen.– Csak minden nap látom erre egyedül sétálni, és gondoltam, lenne kedve egy kis társasághoz.
Holtra váltan pislogtam rá: nem lehet, hogy ez a fiú követett engem, ugye? Futkostak a libák a bőrömön, már csak a puszta gondolatára is.
– …és Uwagi-san boltjában is észrevettem, nagyon finom az ananászos babapiskótája! Tudja, azokkal a kis cukor darabokkal meg…
– A csokis-banános puding a legjobb – válaszoltam csípőből. Gondolatban pedig falba vertem a fejem. Újabb bámulatos megmozdulás általam. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy nem természetes halállal fogok távozni eme csodálatos földi létből, hanem a saját ostobaságom fog a sírba vinni. Gyógyíthatatlan. Ráadásul hibát vétettem, ó, hatalmasat! Okot adtam a további beszélgetésre. Neki. Velem.
– Hm, valahogy azt még sosem kóstoltam – gondolkozott el látványosan, majd felkapta a fejét, újból rám mosolyogva. – Rendben! Akkor ma olyat veszek!
– Nagyszerű… Ha, nem haragszol, én most mennék is – próbáltam menteni a menthetőt, persze lehetetlen küldetés volt. Gyors ötlettől vezérelve belém karolt, és már meneteltünk is. Az irányból ítélve Uwagi-san boltja felé, vagy a mögötte lévő sikátorhoz. Kitudja.
Nem egészen fél órával később totál lesápadtan ácsorogtam az irodaház hatalmas üvegajtaja előtt. A kölyök, akiről kiderült, hogy Lynnek hívják, elkísért a boltba, ahol mindketten vettünk egy-egy csokis-banános pudingot, kifizettük a zsákmányt, és visszakísért. Azzal az ígérettel búcsúzott, hogy holnap is eljön velem, mert roppant szórakoztatónak találta a társaságom. Bámulatos.
Fáradtan huppantam le az asztalom mögé, kinézve irodám ablakán figyeltem a dolgozókat. Sürögtek-forogtak, és ami a legfontosabb: dolgoztak! Nekem is kellett volna, ha már én vagyok a főnökük vagy mi a szösz, illene jó példát mutatni, de nem ment. Az agyam megállás nélkül ezen a fura kölykön kattogott.
Egy óra szüntelen töprengés után meguntam, és elindultam legjobb barátomhoz, hogy megbeszéljem vele. Milyen jó volt nekem, barátom irodája csak egy emelettel volt feljebb. Rangban is csak egyet lépett, de hatalmasat. Nagy sóhajjal kopogtattam az igazgató ajtaján, titkárnője már meg sem lepődött, hogy jöttem.
– Gyere be Asahi! – szólalt meg mély baritonján, én pedig benyitottam. – Szia!
– Honnan tudod mindig, hogy én vagyok az? – emeltem meg a szemöldököm, és lehuppantam mahagóni asztala előtti fekete bőrfotelek egyikébe.
– Megérzés. Volt egy tippem, hogy valami nyomja piciny lelked – mosolyodott el, mire én csak elfintorodtam.
– Nem fogod elhinni, mi történt! – fakadtam ki hirtelen, miközben Rei már az italos pultnál matatott. – Hé! – pislogtam rá. – Munkaidőben nem…
– Én vagyok a főnök, nem emlékszel? – nevetett fel, és a kezembe nyomott egy pohár vörösbort.
– Természetesen, igazgató úr. – Mélyen fejet hajtottam előtte, mire koponyán vágott.
– Ne legyél már hülye, inkább regéld el nekem, mi zaklatott fel annyira, hogy még dolgozni sem tudsz.
– Nem fogod elhinni, amikor elindultam a boltba, leszólított egy fiú. Azt mondta, régóta figyelt, és elrángatott az üzletbe is! Nagyon bizarr volt az egész! Mindenféléről beszélt nekem. – Merev tekintettel bámultam italom, megborzongtam a holnap gondolatára. – Ráadásul! – kaptam fel fejem, rá guvasztva szemem békésen mosolygó barátomra. – Azt mondta, holnap eljön értem! Rei! – pattantam fel, letéve a poharat asztalára, odaléptem hozzá, és elkaptam két vállát. – Ha holnap ebédszünet után nem találsz meg, az a kölyök meggyilkolt! Te jó ég! Lehet, hogy nem is simán őrült, hanem tudathasadásos, és amikor nem figyelek, átvált pszichopatába, és megnyúz.
Barátom nem felelt, csupán egyre jobban vigyorgott. Megráztam vállát, hogy jobban érezze a helyzet súlyosságát, de neki egyszerűen nem ment az együttérzés. Én itt rettegtem, már-már csillagokat láttam a parától, ő meg csak kinevet! Ez nem fair!
Eleresztettem, és gyanakvóan a szemébe néztem. Ismerős ez a tekintet, azzal a tipikus „rosszat csináltam és szerintem ez nagyon mókás" fejjel bámult vissza rám.
– Mondd csak… – kezdtem bele jóval higgadtabban – mit rejtegetsz előlem?
– Rendben, legyen hát. Elmondom neked, kedves barátom – sóhajtotta színpadiasan, majd leült az asztala mögé kezében egy pohár borral. – Csakis azért teszem ezt, mert látom, idegileg kimerít a dolog. Viszont javaslom, ülj le te is.
– Nem akarok – makacsoltam meg magam.
– Én kértem meg Lynt, hogy kísérjen el téged – felelte végül.
Beállt közénk a csend. Én döbbenten próbáltam meg feldolgozni az imént hallottakat, míg ő birkatürelemmel várta, hogy reagáljak rá.
– TESSÉK? – visítottam fejhangon, és rácsaptam asztalára. Tenyerem hatalmasat csattant lapján, megugrottak a fényképek tetején. – Baszki! Meg vagy húzatva? Azt a félőrültet rám uszítottad? Szánt szándékkal? – dühöngtem vérben forgó szemekkel.
– Na-na… – csitított feltartott tenyérrel – Asahi! Nyugalom! Nem beszélhetsz így!
– Dehogyis nem! A frászt hoztad rám, te marha! Van fogalmad róla mi játszódott le bennem, mikor az a fiú kerülgetett?
– Némi sejtésem azért van – nevetgélt halkan.
– Baromira nem vicces Kajitani! – dörrentem rá, mire kinyílt az iroda ajtaja. Eri-san volt az, megilletődve pislogott be, de mielőtt akármit mondhatott volna, Rei lerázta. – És mégis mi a jó fészkes fenéért gondoltad te azt, hogy nekem szükségem van annak a kölyöknek a társaságára? Hmm? – másztam bele arcába.
– Mert beleposhadtál a munkádba, azért. Mert kell neked a változatosság, egy kis izgalom, és hidd el, Lynnél senki sem sokszínűbb. És ülj le, kérlek.
Végül úgy tettem, ahogy kért, közben kissé lehiggadtam, és hogy őszinte legyek, lefárasztott a dühöngés. Csak egy kicsit. Eléggé ahhoz, hogy fontosabb dolgokat kérdezzek meg tőle.
– Hol ismerted meg?
– A Villásfarkúban – felelte szemrebbenés nélkül, és szerintem leolvashatta arcomról a kérdőjelet, mert rögtön folytatta is. – Az a legújabb szórakozóhely itt a környéken, nemrég nyitottak, és nagyon jó hely ám, egyszer el kellene jönnöd velem. – Magyarázta. A nevéből ítélve elég perverz lehet.
– Ó, hát persze, arról vagyok híres, hogy a vöröslámpás negyedbe járok bulizni, igaz? – pillantottam rá, de csak nevetett. Reiről ez viszont elmondható, minden héten betér valahová jól érezni magát. Nem lepődnék meg, ha az a fiú is egy lenne a játékszerei közül.
– Szóval ő is ott dolgozik, igaz? – bólintás volt a válasz. – Éss… - nem akartam kimondani mire is gondolok, persze Rei tudta. Újabb bólintás. – Nem is tudtam, hogy a fiúk is…
– Nem, de Lyn kivételes! – felelte büszke mosollyal arcán. – Mindig megnevettet.
– Feltételezem, nem csak abban jó.
– Hajaj! De még mennyire hogy nem! Ha látnád, hogy mozgatja a csípőjét! – füttyentett kettőt elismerően, én meg letettem poharam, mielőtt véletlen ráborítanám tartalmát.
– Éééértem. – Nem, egyáltalán nem így van. Rei mindig is nagy szoknyapecér volt. SZOKNYAvadász, ő sosem hajtott nadrágokra! Mi lehet ebben a fiúban, hogy így oda van érte?
Ott, és akkor, legjobb barátom előtt ülve, elhatároztam, hogy kiderítem miben rejlik ennek a fiúnak a csábereje.

[o]

Másnap hamar eljött a pillanat, amire furcsa mód vártam. Az épület előtt türelmetlenül, izgatottan ácsorogtam, és mikor megjelent, majdnem meg is örültem neki! Csak majdnem, még mindig tartottam tőle kicsit, de legalább tudtam, hogy nem őrült.
– Jó napot! – integetett messziről a tömegből. Körbenéztem, hát persze, hogy nekem szólt. Nyeltem egyet, összegyűjtöttem minden bátorságom, csípőmagasságig emeltem kezem, és megrántottam csuklóm. Afféle… integetés gyanánt.
Felvidult üdvözlésem láttán, majd megszaporázta lépteit, kisfiús arcán „teliszájas" vigyor terült szét.
– Szia.
– Milyen hamar kiért, még van tíz perc ebédszünetig – pillantott rá órájára. – Úgy terveztem, hogy előbb ideérek, ne kelljen rám várnia, de megelőzött.
– Tegezz kérlek, nem szeretem, ha magáznak, attól úgy érzem magam, mint egy hatvanéves öregapó.
– Rendben! – mosolyodott el megint.– Pedig nem kell aggódnod a kinézeted miatt – mért végig gyorsan tetőtől talpig, hirtelen zavarba jöttem –, szerintem nem nézel ki annyinak.
– Milyen megnyugtató – köhintettem hangosan, megpróbálva takarni zavarom, majd megindultam. Ki kell derítenem, hogy ki is ez a kölyök, mit dolgozik! Beette magát a fejembe, és nem hagyott nyugodni.
– És mondd csak… – szóltam bele a hirtelen közénk állt csendbe. Felém kapta a fejét, értelmes barna szeme csak úgy csillogtt. – Hm… - Hol is kezdjem. – Hány éves vagy? Hol laksz? Tanulsz? Dolgozol? Van tesód? Szüleid?  Kutyád? Macskád?
– Váu! Mennyi kérdés! – nevetett fel vidáman, majd az ujjain számolva a válaszokat, felelt – huszonkét éves vagyok, itt lakom ebben a városban – milyen titokzatos –, a K egyetemen tanulok közgazdaságtant, igen, dolgozom is közben. A szüleim éppen túráznak Hollandiában, két bátyám van, kutyám volt, macskát meg szeretnék – hadarta el mindezt egy szuszra, a felét nem is sikerült felfognom. – A kutyusomat nagyon szerettem, Hektornak hívták és anyu egyszer csipkés nyakörvet tett a nyakába, utálta azt a vacakot…
– És mit dolgolzlol? –vágtam közbe összeakadó nyelvvel. Ezt az égést! Vöröslő fejjel vártam a válaszát, vagy minimum egy képen röhögést.
– Pincérkedem, újságot és pizzát szállítok ki. Mikor hol van munka éppen – mosolygott tovább.
– És tetszik? – csüngtem a kölyök minden szaván.
- Persze, szeretem kiszolgálni az embereket – mosolygott édesen. Kiszolgálni mi? Közben már a bolt polcai között sétáltunk. Észre sem vettem, hogy ideértünk. Reflexszerűen mozgott a kezem, nyúlt a szokásos pudingért, miközben Lyn minden szavát ittam. Nem tűnt fel, hogy újból az utcán sétáltunk. Röpke húsz perc alatt elmesélte szinte az egész életét! Óvodás korától kezdve egészen a mai napig, és egy árva szó sem esett arról, hogy pontosan mi is lenne a munkája. Lábjegyzetként tüntetném fel: én sem reklámoznám, hogy a vöröslámpás negyedben működök, mint „kiszolgáló egység". Azonban tagadhatatlan, hogy jól éreztem magam vele. Megnevettetett a bohókás történeteivel. Például, amikor hat évesen biciklizni tanult, és begurult a kétkerekűvel egy árokba. Kerek egy hétig félt az árkoktól utána.
- …akkor viszlát holnap Asahi-san – hajolt meg tisztelettudóan. Én pedig felriadtam éber álmomból.
– Öhm…ja, viszlát – hajoltam meg én is.
A mai nap eseményei arra engedtek következtetni, hogy nem akar megnyúzni. Sikerült kicsit jobban megismernem, és szeretnék többet tudni róla!

[o]

Három hét múlva is találkoztunk. Lyn beépült a napi rutinomba, olyannyira, hogy már ÉN vártam kint az épület előtt. Tovább fokozom. Türelmetlenül! Persze, mindig időben érkezik, csak én vagyok ott túl korán.
Minden nap ugyanúgy délben találka az irodánál, harminc perc együtt boltolás, beszélgetés, aztán ennyi. Sajnos nem sikerült kiderítenem, mivel is foglalkozik egészen pontosan, és bár célom a napok előre haladtával kezdett egyre homályosabbá válni, még nem adtam fel! „Akkor is kiderítem az igazságot!" Volt a jelszavam. Azonban minél több és több dolgot tudtam meg róla, amik habár kissé őrültek vagy furcsák voltak, mégsem adtak okot arra, hogy rettegjek tőle. Annyira bohókás, mókás ez a gyerek, hogy az valami hihetetlen! Eddig minden áldott nap sikerült valami meglepetéssel szolgálnia. Egyik nap például bevérzett szemekkel jelent meg előttem. Azt hittem, valaki behúzott neki, vagy minimum szemgolyón simogatta egy ádáz faág. Nem így történt. Kiderült, hogy Lyn gyűjti a kontaktlencséket, és ez volt a legújabb darab. Pár napra rá, egyik szemét beszőtte egy pók, míg a másik lilán örvénylett. Nagyon bizarrul festett. Néha, kis színes bogyókat fűzött félhosszú, szőke tincseibe, máskor pedig olyan, mintha ki lett volna rúzsozva, de erre nem mertem volna mérget venni. Volt olyan eset is, amikor úgy jelent meg, hogy egyik füléből miniatűr kulcs lógott, míg a másikból egy ecset.
Furcsa fiú, de nagyon megkedveltem, így nem törtem meg a három hete kialakult szokást. Ugyanúgy, mint máskor, kint ültünk a szokott helyünkön, a cég épülete előtti kis parkban, és beszélgettünk. Aztán, mielőtt indulnom kellett volna, érdekes fordulatot vett az egész.
– … és… – kezdett bele, de nem folytatta, csak a cipőjét bámulta.
– Hmm? – fordultam felé érdeklődve. Vajon mi baja lehet?
– Délután meddig vagy bent? – hadarta el gyorsan. Nem az volt a szokatlan, hogy siet, mert amikor nagyon beleéli magát a mesélésbe, akkor is ezt csinálja. De ez olyan… szégyenlős volt. Egész aranyos, ahogy elpirult hozzá.
– Szerintem nyolcig leszek vagy kilencig, mert van még egy kis dolgom. – Egy kicsi? Inkább az összes eddigi munkám tornyokban vár rám! Miattad nem megy a meló! – Miért?
– Csak… – Ujjaival pulcsija anyagát birizgálta, mintha a kötött anyagba szeretne még több és nagyobb lyukakat nyomkodni. –… arra gondoltam, hogy elmehetnénk…sörözni vagy valami – nyögte ki végül.
– Sör? – fintorodtam el. Nem szeretem a sört, több okból sem.
– Nem…nem érsz rá? – pislogott rám szomorú cicaszemekkel.
– Nem – feleltem egyszerűen, mire lehorgasztotta fejét. Muszáj volt folytatnom a mondatot, mielőtt még megpróbált volna eggyé válni az előtte lévő fűcsomóval. – Nem tudok ma délután elszabadulni. Viszont holnap hétvége, és nem árt egy kis kikapcsolódás nekem se, igényt tartanék a társaságodra. – Na, ha valaki azt mondja nekem, három héttel ezelőtt, hogy én önszántamból el AKAROK majd menni ezzel a fiúval akárhová is, lehet, képen röhögöm.
– Tényleg? – kérdezte reménykedve. Bólogattam. – Az… Az tök jó! – pattant fel örömében, és vadul kotorászni kezdett zsebeiben. Előszedett szinte mindent, gyöngyöt, játék katonát, rágógumit, aprópénzt és egy darab papírt is. – Leírom a hely nevét – gyorsan körmölni kezdett egy, a füle mögül előkapott ceruzával. – Ha este nyolcra megyek érted, az jó lesz? – pislogott fel rám ezúttal zöld szemmel.
– Nekem megfelel – bólintottam. Legalább lesz időm pihenni is kicsit délelőtt. – És hova megyünk? – pillantottam a rongyos cetlire.
– A Villásfarkúba – felelte, és megállt bennem az ütő is.
– Téényleg? Nem ott dolgozol? – kérdeztem nem kevés érdeklődéssel. Biztos, hogy oda akarsz elvinni engem?
– Ühümm! – bólogatott vidáman – Nagyon jó hely, és az ott dolgozók kapnak némi akciót is a rendeléseikre! Sőt, megkérem a főnököt, hogy legyen miénk az egyik wip box. Nem lesz ellenére, én vagyok az egyik legjobb dolgozója – mondta büszkén kihúzva magát. Eléggé szíven ütött, rossz volt ezt így hallani. Bár legalább lehetőségem lesz megtudni az igazságot. Kihagyhatatlan lehetőség!
– Alig várom a holnapot – feleltem vicsorra hajazó mosollyal. Éreztem, hogy megremegtek arcizmaim, nem akartak felfelé görbülni. – Viszont lassan lejár az ebédidőm. Gyorsan leírom a lakcímem – kettétéptem a papírfecnijét, elkértem a ceruzát, és rávéstem, hogy hol lakom. – Akkor, majd holnap várlak! – mosolyogtam - Mennem kell. Szia.
– Szia! – integetett vidáman, és a kezembe nyomta fél cetlijét. – Akkor, majd holnap! – csiripelte.
Kicsit kábán tettem meg az utat irodám felé, nyomorult érzésemen csöppet sem segített rókaképű barátom látványa. Az irodámban. Az asztalom mögött. A székemben.
– Igazgató úr, alázatosan kérem, szálljon ki a székemből. Kérem.
– Asahi! Ne legyél ilyen kőszívű velem! – nyervogta, miközben kimászott főnökfotelemből, mellém sétált, és átkarolta a nyakam. Magához vont egy barackra. – Amúgy meg gratulálok a randitokhoz! – csücsörített vidáman.
– Hagyj már! – szabadultam ki szorításából, csak hogy szembesüljek idióta ábrázatával. – És nem randi! Mi csak beszélgetünk Lynnel!
– Pööörszö! Három hete minden nap. Jól haladtok, ha engem kérdezel – csiripelte, én pedig erős késztetést éreztem arra, hogy visszakézből simogassam le arcáról száját.
– Amúgy is! Honnan tudod, hogy holnap elmegyünk? – méregettem csíkszemekkel.
– Tegnap este találkoztunk.
– Találkoztatok… – ismételtem meg, feldolgozva a kapott információt.
– Igen, a Villásfarkúban.
– Értem! – emeltem meg hangom. Valamiért nem akarom tudni a részleteket. – Szóval elmesélte neked. Remek. Csodás. Annyira király! Miért kell neked mindenről tudnod?
– Én vagyok a főnök, nem emlékszel? – nevetgélt jóízűen. – És a legjobb barátod, nem mellesleg.
– Attól még semmi közöd a magánéletemhez – morogtam összefont karral.
– Hirtelen magánélet lett? Amúgy meg, de, van némi. És nem csak te beszélgethetsz vele, nem vésted még a hátsójára a neved – vigyorgott tovább, szemöldök lobogtatva. – Ne legyél durcás. Én a helyedben áldanám az eget, és ha már itt tartunk engem is, hogy összehozott Lynnel – pillantott rám komolyan egy röpke másodperc erejéig.
– Miért is? – emeltem meg bal szemöldököm kérdőn.
– Nem vetted még észre, hogy sokkal élettel telibb vagy, mióta vele beszélgetsz?
– Nem – feleltem. Pont az ellenkezőjét tapasztaltam, a munkámban totál bezavar. – Neked még nem tűnt fel, hogy felesleges kelléke vagy ennek a szobának? – dörmögtem. Szerencsém, hogy Rei sosem keverte a munkát a magánélettel, különben bunkóságomért már rég vezekeltem volna. Valószínűleg szappant árulnék egy aluljáróban, és összvagyonom kimerülne egy mocskos takaróban.
– Rendben, Asahi, ezt most elnézem neked – mondta halálos komolysággal, egy pillanatra félteni kezdtem az állásom. Az ajtóhoz sétált, és kinyitotta azt. – Jó szórakozást holnapra – húzta széles mosolyra száját, és mielőtt még hozzávághattam volna az irattartót, elmenekült. Az ajtó hatalmas csattanással zárult, én pedig újból magamra maradtam. Hárman voltunk, az őskáosz a fejemben, a hegyomlásnyi munkám és én. Elképesztően csodálatos tényleg. Ráadásul, holnap… találkozóm lesz Lynnel!

[o]


A szombat kínkeserves kínok közt vergődve telt. Éjjel alig aludtam, a hazahurcibált munkámat próbáltam megcsinálni, és mikor úgy döntöttem, végeztem vele aznapra, és bedőltem az ágyba, nem jött álom a szememre. Egy szőke, kócos közgazdásztanoncon kattogott az agyam megállás nélkül. Hogy lehet, hogy ez az aranyos fiú ilyen kétes ügyletekbe keveredett? Talán adósság? Valaki belekényszerítette? Elképzeltem, hogy csipetnyi bőrszerkóban szolgál fel, és a főnöke korbáccsal veri, mikor ellenáll. Felforrt a vérem a gondolatra, úgy éreztem vigyáznom kell rá, felelősséggel tartozom érte. Ugyanakkor mi jogon, hisz' nem vagyok senkije.
Reggel nagyon korán kivetett az ágy, mint a mérgezett egér, úgy rohangáltam egész délelőtt, hogy lekössem magam valamivel. Előkészület gyanánt háromszor fürödtem, kétszer borotválkoztam, és négyszer mostam fogat. Pedig kávét sem ittam, véletlen csokiöntettel vágtam nyakon a bögrém, ennek fejében úgy döntöttem, nem árt meg, ha iszok egy kakaót. Aztán jött az öltözködés, megszámolni sem tudom, hányszor vedlettem át. Úgy éreztem magam, mint egy rossz fruska, miután azt hiszem, a hatodik ruhakombinációt dobtam félre.
Délután négy órára sikerült is végre felöltöznöm. Fekete farmer, sötétszürke ing, ízlésesen kigombolva felül és egy fekete zakó. Némi illatot is fröccsintettem magamra, és kész is voltam. Tökéletes. Egy darabig méregettem még magam a tükörben, személve az eredményt. Végül azzal telt el a maradék három és fél óra, hogy hol magamat csekkoltam a tükörben, hol az órámat bámultam bambán.
Nyolc óra előtt tíz perccel már egy merő ideggörcs voltam. Ültem a kanapén, a sötét szobában és azon agyaltam, hogy milyen lesz az este. Aztán megszólalt a csengő, én pedig kis híján kimásztam a bőrömből ijedtemben. Ugrottam, tepertem, mintha villanymotor hajtana, és akkora hévvel nyitottam ajtót, hogy nem sok kellett hozzá, hogy kirántsam keretéből.
– Szia – üdvözölt kedves mosollyal Lyn, majd tetőtől talpig végignézett rajtam.
– Szia – köszöntöttem, talán túl nagy lelkesedéssel is. – Felveszem a cipőm, és mehetünk is - Nem válaszolt, csupán csendben ácsorogva megvárta, míg elkészülök. – Valami baj van? – böktem ki végül, mert nem bírtam a csendet. Ez amúgy is furcsa volt, nem Lynhez illő.
– Ó, dehogy, remekül nézel ki! – pirult el kissé, mire az én fejembe is felszökött a vér.
– Kö…kösz – köhintettem lányos zavaromban. – Te sem panaszkodhatsz – dicsértem meg, és így is gondoltam. Kabátja nem engedett sokat látni, viszont gyönyörű barna szemét nem takarta lencsével, aminek kifejezetten örültem. És az a mélykék csőnadrág, amit felvett, nagyon bejött, jól állt neki. – Nos… akkor vezess, kérlek. Nem tudom az utat – mondtam, miután bezártam az ajtót.
Nagyjából fél órát zötykölődtünk különböző tömegközlekedési eszközökön. Mentünk metróval, majd busszal, a célba vezető maradékot, pedig legyalogoltuk.
– Ez itt az egyetem, ahová járok – mutatott széles ívben balra Lyn, mikor már a sokadik utcát róttuk. Aztán, amint sikerült felfognom hol is vagyunk, leesett az állam.
– Ide jársz… - motyogtam félhalkan, bólintott. Végigpörgettem, pontosan merre is vagyunk, és hogy én hol dolgozom. – Innen az út legalább fél óra a cégig… – pislogtam rá meglepődve. Nem nézett rám, csak a földet bámulta, miközben haladtunk tovább.
– És itt van a Villásfarkú – terelte a szót, és húzta széles mosolyra száját.
Felnéztem a cégérre, egy villából kinőtt fecske volt a logója. Érdekes dizájn, de ötletes, és nyilván nem fintorognék rá, ha nem lennének ellenérzéseim a hellyel kapcsolatban.
Lyn belökte a széles faajtót, és nem az terült a szemem elé, amire vártam. Azt hittem, hogy egy mocskos, piától bűzlő kéjbarlangba vezet majd, ahol a pincéreken a legnagyobb ruhanemű is csak egy feszes bőrtanga lesz. Ellenben ez egy egész kellemes helynek tűnt. Meleg barna fabútorok mindenütt, középen hatalmas tánctér tele asztalokkal, jobb oldalt boxok, balon pedig a bárpult. A szemben lévő falnál egy színpad terült el hatalmas vörös függönnyel. Eszembe villant a kép, amint Lyn pontosan azon a helyen táncol a közönségnek, és görcsbe rándult a gyomrom.
– Nos? Hogy tetszik? – kérdezte mosolyogva, előbbi zavarát levetkőzve.
– Nem rossz – dörmögtem hasamat markolászva.
– Éhes vagy? – kérdezte, majd gyorsan váltott is. – Gyere, a főnök megengedte, hogy miénk legyen az egyik legjobb hely! – csiripelte vidám hangon, rákampózott karomra és maga után húzott. Fel sem fogtam, miről van szó, csak magamat szidtam, amiért kabátot és hosszú ujjú inget húztam.
Szőke közgazdászom – mióta az enyém? – minden pincéri ügyességét latba vetve manőverezett a tömegben. Ugyanis pikkpakk ágvágott a gigamega tömegen úgy, hogy fel sem tűnt. A következő pillanatban már a vörös kordbársony boxban ültem, és csak lestem ki a fejemből, mikor egy jólfésült, szemüveges fiatalember állt asztalunk mellé. Kicsit rábámultam a jelenségre, mert még mindig az a kép élt bennem, hogy a pincéreken bőrtanga van és nyakörv, esetleg magas szárú csizma.
– Jó estét kívánok, mit hozhatok Önöknek?
– Jaj, Ikeda-kun, ne legyél ilyen formális! – nevetett fel Lyn, mire az említett pincér szeme vészjóslóan felvillant. Azt hiszem, Ikeda-kun nem arról híres, hogy szabályokat szeg. – Egy pohár sört és… – vendéglátóm kissé elbizonytalanodott. Rám pillázott válaszra várva. Igaz is, csak azt tudja, hogy a kenyér eme formájának nem vagyok híve.
– Whisky – feleltem kurtán.
– Egy pillanat és hozom – biccentett kurtán, és már el is tűnt a nyüzsgő tömegben.
Hátradőltem a székben, nagyon kényelmes ülőalkalmatosság, ráadásul tökéletes rálátást biztosított az egész bárra. Körbenéztem a helyen, majd tekintetem visszasiklott társamra, és feltűnt valami.
– Miért nem veszed le a kabátod? – hogy őszinte legyek, egész eddig majd megzabált a kíváncsiság, hogy vajon mi is van alatta.
– Ó! – pattant fel gyorsan – Tényleg, haha, kiment a fejemből – hadarta, és gyorsan lekapkodta az anyagot magáról. Zavarban van, ez annyira aranyos!
Gombóccá gyűrte kabátját, és maga mellé hajította, bár ezzel a ténnyel csak egy pillanat erejéig voltam hajlandó foglalkozni. Az a felső, ami megbújt a dzseki alatt, elvonta minden figyelmem. Széles nyakú volt, trikójának fekete pántja, és válla hófehér gömbje kivillant a kék szövet alól. Hatalmas volt a kísértés, hogy oda ne menjek, és bele ne harapjak.
– A sör – valami halk koppanással az asztalon landolt, kizökkentve gondolataimból – és a whiskyje, uram.
– Köszönöm – feleltem Lyn pulcsijának.
– Látom, tetszik – mosolygott kedvesen, lenézve mellkasára. Naná, hogy bejön! – Ez az egyik kedvencem. – Két ujjal összecsípte ruháját, és megemelte, majd elengedte a bő anyagot. – Ezek a csillagok – bökött mellkasára. Jé, észre se vettem őket. – Olyan, mintha meteorzápor lenne egy sztyeppe felett. – Olyan természetességgel mondta, hogy fel sem tűnt, miről beszél. Aztán megakadtam a dolgon egy pillanatra.
– Sztyeppe? – emelkedett szemöldököm hajvonal magasságba. – Hol van ezen füves puszta? – hajoltam közelebb, ami hatalmas baklövésnek minősült. Megéreztem az illatát. Szédítő, kellemes, édes, vidám, színtiszta Lyn. Gyorsan visszaültem a helyemre, hogy kitisztítsam rohamosan homályosuló tudatom.
– A hullócsillagzápor alatt – bökött kicsivel lejjebb, alhasára. Ezt most mire véljem?
– Ahamm… – Volt a frappáns válasz, és megelőzve bárminemű baromság szájon át történő terjedését, rámarkoltam poharamra, és lehúztam italom. Kicsit furcsán nézett rám, szerintem azt hitte, így szoktam piálni.
A kis közjáték után szúrós szemű Ikeda-kun tért vissza közénk. Étlappal a kezében. Nem is teljesen figyeltem oda, mit beszél Lyn, és a szmokingos „fecskefarkú" pincér fiú, viszont egy furcsa szóra kaptam fel a fejem.
– Mákos csirkét kértél? – meregettem a szőkeségre szememet, de túl későn, mert a rendelést már leadta. Igenlően bólogatott, és felszakadt belőlem egy halk, reményvesztett sóhaj. Mielőtt megszólalhatott volna, én kezdtem bele – Nos, nem akarok partifúró lenni, de a mai napom úgy telt, hogy nem jutottam normális ételhez. A csokiöntetet semmiképp sem nevezném annak. Mákos csirke? Most komolyan? Nagyon remélem, hogy finom, mert ha nem, akkor lehet inkább fotoszintetizálok valamit a neonlámpa fényéből – néztem fel, és örömmel láttam, hogy a falakon gyertyatartók is vannak. Remek! Az természetesebb a neoncső fényénél!
– Igen, de ne aggódj! Nem is mákos igazándiból, csak a bors miatt olyan, mintha az lenne, és neveztem el annak. A szakácsnak tetszett a név, és ezt írta az étlapra is. Amúgy nagyon finom, az egyik kedvencem, de, ha szeretnéd, kérhetek mást – magyarázta hevesen, majdnem leverte poharát az asztalról.
– Ó! – csillant meg szemem az esetleges normális vacsora gondolatára. – Rendben. Így már mindent értek. És… – néztem rá komolyan – ne haragudj az előbbiért. Csak tényleg nem ettem semmit ma, megviselt kissé. Nem akartalak megbántani. – És tényleg nem. Szörnyű érzés lenne, ha ez a kis őrült soha többé nem állna szóba velem.
Miután Lyn biztosított róla, hogy nem haragszik, és lenyugodtam én is, türelmesen megvártuk a vacsorát. Nem is gondoltam volna, hogy ezen a helyen lehet majd enni. Ezt közöltem Lynnel is, aki szerint ez újdonság nemrég lett bevezetve, és nagy sikere van. Nagyon reméltem, hogy a szakács jól főz.
Ikeda-kun hamarosan meg is hozta az ételt, és megnyugtatott a látvány. Sehol egy szem mák! Így jóízűen neki is láttam az adagomnak.
– Hmm, ez… – nyökögtem két falat között, muszáj tudnia most rögtön! – …ez isteni!
– Nagyon örülök, hogy ízlik. – Angyali mosolyra húzta ajkait. – Bevallom, az előbb nagyon megijesztettél. Szeretném, ha minden jól menne ma.
– Saj…
– Lyn! – szólalt meg egy öblös hang, pontosan onnan, ahol Ikeda-kun szokott állni.
– Főnök! – csattant fel Lyn hirtelen meglepődve. – Mi újság? Látom, jól megy ma az üzlet.
– Annyira azért mégsem – felelte homlokát törülgetve. – Nagyon sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak… Nem tudnál kisegíteni egy kicsit? El vagyunk havazva, és a fellépő banda késik. Az emberek kezdenek egyre türelmetlenebbé válni.
Morcosan méregettem a fickót, nagyon nem tetszik, hogy így bezavart a randinkba. A szőkeség meleg barna szemei ide-oda cikáztak a főnök és én közöttem. Láttam rajta, hogy vívódik. Nagyon menne segíteni, de nem akar itt hagyni, amit teljes mértékben megértek.
– Menj csak nyugodtan, nem gond! – erőltettem arcomra egy mosolyt. Habár nincs ínyemre a dolog, legalább megláthatom mit is dolgozik. A titokra végre fény derül!
– Köszönöm! – hálálkodott a főnök úr, majd kiosztotta az itinert, mit hogyan, mikor csináljon, a színpadon. A színpadon! Bennem, pedig egyre nőtt a feszültség. Úgy döntöttem, nem tetszik ez az egész! Azt hittem, pincérkednie kell majd, vagy valami! Így már végképp nem akartam elengedni Lynt. Nem akartam, hogy dolgozzon, legyen az akármi is. Nem akartam, hogy ez a pacák parancsolgasson neki, azt meg végképp nem szerettem volna, hogy kiálljon arra a nyavalyás fa tákolmányra mindenki elé! Hogy mindenki lássa…
De én, jó vendég révén, csak ültem és tűrtem. Gyomrom, mint egy összecsomózott gombolyag, egészen apróra zsugorodott, ahogy elsétált asztalunktól. Útja során felmordult a tömeg, mindenki felé fordult, szinte ujjongtak. Mégis mi ez az egész?
Lyn eltűnt a vörös függöny mögött, de ekkorra már mindenki teljesen elcsendesedett, és mereven bámulta a színpadot.
Aztán előtűnt egy nagyon ismerős szőke hajkorona, majd követte a többi része is. Kezében három hullahopp karikával jelent meg. Nagy szemeket meresztettem, még csak nem is sejtettem, mit fog ebből kihozni.
Megszűnt körülöttem a világ, mikor letette eszközeit, majd két kézzel megmarkolta pulcsija alját és felrántotta az anyagot. A tömeg egy emberként hördült fel, éljenzett, és kiabált. Nyilván nem csak én láttam kockás hasát kivillanni fekete trikója alól, amit legnagyobb örömömre ő maga húzott le, hogy takarja testét. De nekem ennyi már elég is volt. Sőt! Még több is. Felpattantam székemből, és az a düh, ami elfogott, az a vörös köd, ami elborította agyam… soha nem éreztem még ilyet. Lábam magától mozdult, nem hallottam tisztán a külvilágot, mintha sistergő rádió bosszantó zöreje lenne. Mérgesen néztem körbe az ujjongó tömegen, mind Lynt akarták, és ezt nem hagyhattam!
Felugrottam a színpadra, majd megelőzve, hogy szőkeségem belekezdjen számába, magamhoz szorítottam. Nem törődve meglepett nyikkanásával, a csőcselék felé fordultam.
– A ma esti fellépés elmarad! – ordítottam, mire az előttem ülő vendégsereg ádáz fújolásba kezdett.
– Asahi… - cincogta mellkasomba a kócos szőkeség. Még erősebben tartottam, nem engedem, hogy baja essen.
– Ne aggódj, Lyn, nem kell soha többet itt dolgoznod – suttogtam hajába. – Elviszlek és szabad lehetsz.
– Asahi, miről beszélsz?
– Uram! Kérem, engedje el! – kiabálta a főnök már a színpad aljánál. Na, megjött a főellenség!
– Lyn nem ezt érdemli! – kiabáltam torkom szakadtából. – Velem jön, és soha többet nem fog ide visszatérni!
Néma csend volt a reakció kinyilatkoztatásomra. Elégedetten konstatáltam, hogy megnyertem a csatát, és eleresztettem ideiglenes foglyom. Megfogtam kezét, hogy levezessem arról az átkozott emelvényről, de lecövekelt.
– Mi a gond?
– Asahi, én…
– Ne mondd, hogy neked ez jó! – tártam szét a karom, körbemutatva a helyiségen és a meghökkent közönségen, majd megemeltem, és eltűntem vele a színfalak mögött.
– Hallgass már végig, az ég szerelmére! – csattant fel alig egyhónapos ismeretségünk óta először. A színtiszta döbbenet befogta a szám, és letettem.
– Ez nem az, aminek gondolod – közelebb lépett hozzám, miközben intett a hátam mögött megjelenő őrgárdának, hogy minden rendben van. Azt hiszem, épp most mentett meg egy bordatöréstől. – Látom, teljesen félreértettél mindent. – Tenyerét az arcomra simította, és egy bohókás félmosoly ült ki vonásaira. – Én csak egy sima pincér vagyok itt. Néha fellépek a hullahopp karikáimmal, tudod, versenyen is voltam velük régebben. Egész jó vagyok benne – nevetgélt zavartan. – De semmi illegális, vagy olyan, amit egy 18 éven aluli ne láthatna.
– Te jó ég… – bámultam magam elé ledermedve. Mekkora egy barom vagyok! – Én…atya ég, Lyn, úgy sajnálom…Ez… annyira gáz! – túrtam a hajamba idegesen, és elléptem tőle. Legszívesebben elpárologtam volna. – Ne haragudj nagyon, nagyon sajnálom – mondtam, és mélyen meghajoltam, majd amint felegyenesedtem, rohanni kezdtem. El akartam tűnni onnan, és minél hamarabb, így futásnak eredtem.
Sajnos, azonban hamar utolértek. Egy kar elkapta a vállamat, és hatalmasat rándított rajta. Ugyanazzal a hévvel pördültem hátra, mint amivel nekilódultam. Azt hittem, egy drabár állat biztonsági kapott el, de legnagyobb meglepetésemre egy szőke, kócos, furcsamód mosolygós közgazdász állt velem szemben.
– Helló! – mondta vigyorogva. Nem feleltem, csak bambán bámultam rá. Mi van? Megrángatta kicsit csuklóm és rájöttem, hogy válaszra vár.
– Helló… – feleltem vontatottan. – Nem… nem mehetnék el most inkább? Van egy kis dolgom… megetetem a hangyáimat… azt hiszem vannak otthon…
– Baldachin – válaszolta, amivel újfent sikerült elérnie, hogy kiessek a szerepemből. Percekig csak néztem mosolygós, gyönyörű arcát, majd elnevettem magam. Annyira véletlenszerű volt, hogy nem bírtam ki nevetés nélkül. Nyilván ez is volt a célja, sikeresen kizökkentett.
– Őrült vagy – jelentettem ki még mindig kuncogva. Ujjai rászorultak csuklómra, újabb rántás, és arcom egy vonalba került az övével. – Baldachin? – kérdeztem nevetve.
– Igen, az jutott először eszembe. És lehet tényleg megőrültem, Asahi. Elvégre, az ember fia nem mindennap szeret bele egy másik férfiba.
Csend. Hosszú, néma csend, már épp kezdett kínosba váltani a helyzet, mikor szó szerint felsikoltottam.
– TESSÉK? – visítottam jó pár oktávval magasabb hangon. Gyönyörű, üveget lehetne repeszteni vele.
– Asahi Kuniaki, azt hiszem, szeretlek.
– Váu – nyögtem meglepetten. E szavak hírértéke hatalmas! Igazi kincs!
– Hé! Tudod, milyen nehéz volt bevallani? Ma akartam, miután ittunk kicsit, vagy sokat, de nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem – közölte velem kissé morcosan.
– Látom, az arcod totál vörös, szinte világít a sötétben is – vigyorogtam, tenyerem rásimítottam selymes bőrére. – És forró is.
Másik kezem tarkójára csúsztattam, ujjaimmal selymes tincseibe túrtam. Jólesően csukta le szemét, és elfogott az ellenállhatatlan vágy, hogy megcsókoljam. Ajkai hívtak, követelték, hogy magamévá tegyem őket. Még mielőtt betojtam volna, csupán egy szemvillanás alatt Lyn karjai a nyakam köré fonódtak, és lerántott magához. A puszi kezdetben lágy volt, ajkaival alig érintett, majd viszonoztam a gesztust. Vaddá, szenvedélyessé vált csókunk. Megállíthatatlanná. Nyelveink őrült táncot jártak. Óráknak tűnt mire elváltunk egymástól, mindketten, mintha kilométereket futottunk volna. Homlokom övének döntöttem, úgy próbáltam meg összeszedni magam. Csak kicsivel később vágott fejbe a tény, hogy én most smároltam egy fiúval!
– Milyen…intenzív… – ziháltam mosolyogva.
– Nem volt könnyű… azt hittem… a lányokat szereted… - suttogta nagyon halkan.
– Egészen eddig, én is ebben a hitben éltem – nevettem fel és magamhoz öleltem. – De az a csók, nem volt rossz ám – vigyorogtam rá.
Mikor lecsillapodtak a dolgok, visszamentünk, mindenkitől elnézést kértem és leléptünk, mielőtt valaki tényleg meglincselt volna az elmaradt előadás miatt.
– Vigyáznom kell veled majd – motyogta, mikor már az utcán sétáltunk.
– Egészen pontosan, miért is? – néztem le rá, felemelt szemöldökkel. Szorosan mellettem jött, majdhogynem fellökött. Bár nem bántam volna, ha rám esik.
– Egy ilyen jóképű alaknak, mint te, Asahi, egészen biztos minden ujjadra jutott egy nő – fintorgott, én pedig elmosolyodtam.
– Milyen igaz – vigyorogtam rá jókedvűen, aranyos volt a kis fintor arcán –, de ne aggódj, nem arról vagyok híres, hogy hűtlen lennék.
– Ennek igazán örülök – bólintott.
–Akkor… mi most járunk?
– Igen – felelte határozottan.
– Kajitani… tartozom neked – sóhajtottam halkan, és csak remélni mertem, hogy legjobb barátom nem fogja évekig magasztalni magát jótettéért.

Vége